Az ebédlőasztalnál általában fix helyen ülök. Ahonnan elérem a mosogatót, a fiókot, a törlőkendőt. Innen szemlélem a családot. A beszélgetéseket. A vitákat. Kinek a jobb, kinek a bal oldalát látom. Bevált ez az ülésrend. Megszoktuk.
A napokban azonban legkisebb lányunk kitalálta, hogy etetőszék helyett ő is széken fog ülni. Így helyet változtattunk.
Én is másik helyre kerültem. Fura érzés volt. Maga a konyha is más lett. Kicsit idegen, mintha vendégségben volnék nálunk. Jó volt kicsit kizökkenni a megszokottból. Más szemszögből megélni azt a fél órát, míg a vacsora tart.
Nagylányommal szembe kerültem. Történetei így szemből értek. És jobban célba találtak. Meghallottam a szavak mögött a kamaszkor küzdelmes jajveszékelését. Az egyedire törekvést. A különbözni vágyást. Ezáltal reakcióm is más volt. Megértőbb. Cinkosabb.
Megláttam középső lánykám belső vívódását. Hogy jó lenne legnagyobbnak lenni. Vagy legkisebbnek. Mert középen lenni harc. A figyelemért. Az elismerésért. Ott ki kell vívni. Mindenáron.
Láttam férjem apró rezdüléseit. Ahogy legyűrve fáradtságát vajat ken, kakaót készít. Gyakorlottan ugrik iskolás témáról óvodásra. És nevettet. Széles mosolyt rajzol az asztal köré.
És láttam legkisebb lánykánk mindent látó szemében a csillogást. Ahogy élvezi a körülötte zajló élénk perceket. Amiket ő keltett életre. Csupán azzal, hogy önállóságra vágyott.
Mi lenne, ha életünk más területén is alkalmunk nyílna megváltoztatni az ülésrendet. Te kivel cserélnél helyet?
Kommentek