A játszóterünkön van egy piros csúszda. Sokan használják nap mint nap. A kicsik csúsznak rajta, homokkal szórják tele, a nagyobbak különféle szerepjáték eszközeként tekintenek rá.
A minap sajnos a csúszda elfáradt. Jókora törés jelezte napokon át, hogy nincs kedve tovább játszani. Szomorú látvány volt, mert továbbra is ott volt a hancúrozó gyerekek között, mégsem vett részt a közös nevetésekben. Sokan odamentek hozzá, sajnálkozva megállapították, hogy használhatatlanná vált.
Aztán másnap történt valami. A csúszda újra használatba került. A gyerekek boldogan vették ismét birtokba. Nem, nem javult meg. Ki sem cserélték. Egyszerűen valaki gondosan beragasztotta a törést. Piros szigszalaggal. Hogy ne is látszódjon. Elfedte a sebet. Mintha minden a régi volna. Mintha meg sem történt volna a törés.
De sajnos ettől nem lett kevésbé balesetveszélyes. Elvesztette ugyanis a tartását. Bár a seb kevésbé látszik, talán a kisebbek tényleg csúszhatnak is rajta, de valami megváltozott. Elvesztette egyszerű csúszda mivoltját. Mostantól ő AZ A CSÚSZDA. Akit befoltoztak. Aki nem biztonságos. Akivel vigyázni kell. Jelzőket kapott.
Nekem is van egy ilyen sebem. Mély seb nagyon. Évek óta ragasztom rá az újabb tapaszokat. Hogy ne lássák. Hogy lekerüljenek rólam a jelzők.
A blogírás eredeti szándéka igazából az volt, hogy ez a seb begyógyuljon. Most érkeztem meg oda, ahol képes vagyok leszedegetni egyenként a tapaszokat. Mert amíg nem kerül le róla az összes, nem tudok továbblépni. Addig csak toporgok az út mellett. És én tovább akarok lépni.
Nem kórházi napló lesz. Nem lesznek szakszavak. Nem lesz időrend. Érzések lesznek, gondolatok, emlékek. Úgy, ahogy felszínre törnek. Kemény lesz. De őszinte. Magamhoz is végre.
Velem tartasz?
Kommentek