Azt mondják, igazi, mély fájdalom kell ahhoz, hogy igazán közel kerülj Istenhez.
Én éreztem őt nagyon közel. Szinte magamban. Mintha belém bújt volna és úgy támasztotta volna meg a lábaimat. Megtartott. Nem hagyott összeomolni. Hogy ő volt-e? Más nem lehetett. Minden halandó vigasza, ereje az enyém volt már. De van, amikor ez kevés.
A mi történetünk három részből áll. Van az előtte, a mindennapos, a hétköznapi. A kicsit naiv. A kicsit álmodozós.
Aztán van az a fél év, ami alatt megfordult az egész, stabilnak hitt világ. Amikor elvesztettük a kontrollt az események felett. Amikor sodródás közben többször volt a fejünk a víz alatt, mint felette.
És van a harmadik, az utána rész. Ami szerintem a legkeményebb. Amikor újra kéne kezdeni, de nincs erőd. Amikor kezedben a tisztának vélt lap, de rá sem bírsz nézni. Amikor szánalmasnak és értelmetlennek tűnik minden.
Sokszor kérdeztem Istentől, honnan tudta, hogy én ezt ki fogom bírni. Szerintem nem tudta. Csak próbára tett. Engem és saját magát is. Aztán valahol ő is megijedhetett. Mert sorra küldte a segítőket…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: