Vannak harcaim a kamasz lányommal. Nem tagadom. Felveszi a nagylány maszkot, mögüle árad felém a meg nem értettsége. Én pedig magamra akasztom azt a kemény álarcot, ami felfog picit a támadásokból. Ami mögött nem látszódik az a fájdalom, amit egy-egy szavával okoz.
Van azonban olyan pillanat, amikor ezek az álarcok semmivé porladnak. Tegnap megéltünk egy ilyet együtt. Lázas lett. Beteg. Elesettségében nem volt ereje álarcot húzni. Hirtelen semmi sem számított. Minden sértettségünk semmivé foszlott. Ott álltunk egymáshoz bújva, ő kétségbeesetten, én aggódva. Utat tört magának a szeretet. Éreztem ahogy áramlik kettőnk között.
És ebben a pillanatban éreztem, hogy minden jól van így. Hogy nincs veszve ez az anya-lánya kapcsolat. Mert ha baj van, hozzám bújik. Tőlem kéri a segítséget. Bennem bízik. Az én szeretetemre vágyik.
És amíg ez így van, nincs mitől tartanunk. A hétköznapi, álarcos, dacoskodó nagylánytól sem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: