Pipacsok. Nekem az otthont jelképezik. A valahova tartozást. A jó helyen levést.
Pirosságuk számomra az élet szeretetét hordozza. A csakazértis érzést. A küzdelmet. A soha ki nem hunyó tüzet.
Pedig első pillantásra gyengének látszódnak. Selymes, puha szirmaik könnyen sebezhetőek. Azonban gyökerük mélyen a földbe fúródik. Kitartóan, fáradhatatlanul kapaszkodnak a földbe, amiben fogantak. Ami otthont adott nekik. És ők bíznak a gyökereikben. Az együtt érzésben. A mindenki egy sorsban.
Néhányuk olykor megpróbál új életet kezdeni. Többre, jobbra vágyva magkorukban messze szállnak. Gyökeret eresztenek az út mentén. Idegenek között élik mindennapjaikat. De közben ézik, hogy ők mások. Máshová tartozóak. Máshogy gondolkodóak. Másképp érzőek. És visszavágynak. Mert egyedül csak kórók az út szélén.
Persze akad, aki megtalálja boldogságát az új helyén. Beilleszkedik. Felveszi új társai szokásait. Az ő nyelvüket beszéli. És lassan megteremti maga körül a saját pipacsmezejét.
A vándorlók és a maradók. Nincs könnyebb út. Küzdelmes sors mindkettő. Csak a döntésük különbözteti meg őket. Mert aki pipacsnak született, örökre az marad. Minden küzdelem, fájdalom, öröm és bánat kódolva van már a pici magban is. A pirosságban. És az erős gyökerekben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: