A patikában találkoztam ezzel a számmal. Az előttem álló férfi ennyit adott át a kis ablakon a gyógyszereiért cserébe. Tizenhétezer forintot.
Vásárlásból jöttünk éppen. Mi is nagyjából ennyit fizettünk a bolt kasszájánál. Egyheti ételért egy öttagú családnak.
Döbbenetes volt. Nem a gyógyszerárak miatt. A rengeteg dobozka miatt, amiket a táskájába pakolt. Dobozonként egy betegség.
Elképzeltem magam, ahogy a reggeli mellé beveszem a hat-nyolc tablettát. Az ebéd mellé újra. És este megint. Hogy a frissen kapott kis pénzemből a patikában elvesznek tizenhétezer forintot. Amit költhetnék a gyerekekre, egy kis finomságra, egy új ruhára. Bármire.
Számtalan kérdés közül a legégetőbb talán, hogy nem jelzett a teste? Amikor még nem betegség volt, csak jel. Nem figyelmeztette, hogy valami nincs rendjén?
Testünk sem bírja végletekig a kizsákmányolást. Sokszor becsapjuk. Ha inni kér eszünk. Ha fáradt, még jobban hajtunk. Ha mozogna, lustálkodunk. Aztán elkezd jelezni. Először finoman, apró jelekkel. Változtass! – suttogja. De változni nehéz. Tovább próbálkozik. Egy kis fájdalom itt, egy kis szúrás ott. De még ez sem elég nekünk. Süketek vagyunk, ha szól hozzánk. Aztán jön a betegség. Orvos. Gyógyszertár. Tizenhétezer forint.
Mostantól még nyitottabb fülekkel járok. Még jobban figyelek rá. És változtatok, ha kéri.
Nem a tizenhétezer forint miatt. A dobozkák miatt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: