Éveim száma pénteken 37-re módosul. Közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. Olyan soknak tűnik. Pedig csak eggyel több, mint a számomra olyan jól hangzó 36.
36. születésnapom előtt három hónappal férjhez mentem. Ez ugye jó hír, boldogság, fiatalos lendület. 36. születésnapom előtt két hónappal gyermeket szültem. Ez ugye megint egyenlő a boldogsággal, fiatalsággal.
Aztán jöttek a hétköznapok, a kialvatlanság, a ledöntött kávémennyiség rohamos növekedése. Elfáradtam kicsit. Elképzeltem, mit is kérnék születésnapomra. Egy napot. Amikor aludnék egy jót, kinyújtózva, kényelmesen. Magamtól ébrednék. A reggeli kávé az ágyban találna. Elolvasnék pár fejezetet egy jó könyvből. Majd jöhetne a zuhany, hosszasan, forrón. Haj, smink, ruha. Újra nőnek érezném magam. Ebéd a férjemmel egy közeli étteremben. Lassan ízlelném a falatokat. Bort kortyolnánk, lassan, ráérősen. Jöhetne egy kis séta a Duna parton. Kézenfogva. Nagyokat lélegezve. Hazafelé egy cukrászda eldugott asztalkájánál kávé és sütemény mellett beszélgetnénk meghitten. Hazaérve kukoricát pattogtatnánk és a tv elé kuporodva, lábainkat összegabalyintva moziznánk. Vacsorára pizzát rendelnénk, papírdobozból majszolnánk. A film vége előtt szorosan összebújnánk, reggel ugyanebben a pózban ébrednénk.
Jó lenne. De van ennél sokkal jobb is. Reggel gyerekzsivalyra ébredni. A kávé mellett pár ártatlan civakodást elsimítani. Magányos olvasgatás helyett nekik mesélni. Közösen ebédet főzni, mosolyogva nézni, ahogy csicseregve lakmároznak. Duna parton köveket dobálni a vízbe. Kacsákat etetni. Hangosan nevetni. Cukrászdában egymás sütijeit kóstolgatni. Este együtt mozizni, együtt ropogtatni. Majd nézni őket, ahogy egymás után békésen elalszanak.
És már nem is tűnik soknak az a 37. Mert meg van töltve nevetéssel, szeretettel. Ami értelmet ad a számoknak. A 36-nak ugyanúgy, mint a 37-nek.
Kommentek