10 éve ismertem meg őt. Sosem felejtem el, ahogy testem útjára engedte őt. Véres volt, magzatmázas, ráncos. Kezei, lábai kétségbeesetten kapálóztak az ég felé. Bár a köldökzsinór még összekötött bennünket, de már éreztem egy ennél is erősebb kapocs létrejöttét. Lélekzsinórnak hívom.
Ott és akkor mindannyiunk élete megváltozott. A nőből anya, a férfiból apa, a magzatból gyermek lett. Család született. Sírtunk. Megkönnyebbülten, minden gátlás nélkül folytak a könnyeink. Ezt a fajta szabad boldogságot akkor éreztem először. Hálás voltam és vagyok azóta is, hogy átélhettem általa a természet elsöprő felszínre törését.
10 év telt el azóta. Szemünk láttára zajlik átalakulása. Látjuk, ahogy napról-napra megvívja a maga kis harcait. Elsősorban önmagával. És látjuk, ahogy küzd, megy előre. Megállíthatatlanul. Hogy lassan pillangóvá válhasson.
Sokszor látom magam benne. Minden megfelelni vágyásában. Minden bizonytalanságában. A mindig különbözni vágyásában.
És az erejében. Mert volt ő nekünk a mankónk, mikor nehéz volt felállnunk. Volt ő a mosolyunk, mikor csak sírtunk. Volt ő a szemünk, amely képessé tett minket arra, hogy újra szépnek lássuk ezt a világot.
Igen, sokminden történt velünk 10 év alatt. De valami nem változott. Ő szeretni jött és szeretetre vágyik. Minden nap. Minden percben. Minden kirohanásában. Kamaszkori dühének minden pillanatában. Konok lázadása mögül hangos kiáltással tör fel a kérés: szeressetek! Hogy megtalálhassam a magam útját. Hogy megpillanthassam a magam arcát. Hogy megérezzem a belőlem fakadó, mindent túlélő erőt. Hogy a pillangó szárnyakat kaphasson.
Hiszem, hogy a lélekzsinór képes erre. Rezdülésekből érteni. Rebbenésekre hangolódni. Érteni a félelmet. Érezni a szívverést. Meglátni szavak mögött a valót. Meghallani a ki nem mondottat.
És szeretni őt. Fáradhatatlanul. Pillangóvá válásának minden pillanatában. És azon túl.
Kommentek