Legkisebb lányom most múlt egy. Egyetlen szót használ mindenre, valami anyához hasonlító szócskát. Ezzel hív engem. Ezzel hívja apukáját. A mamát. A testvéreit. Ezt mondja, ha kér valamit. Ha a kezem szeretné megfogni. Ezzel az egy szóval tökéletesen megérteti magát. És mindent megkap, amire szüksége van.
A gyerek őszinte. Sír, ha fáj valamije, sír, ha szomorú. És bátran, hangosan nevet, ha boldog. Az adott pillanatban él. Ami éppen jó vagy rossz. De őszintén éli meg. Bátran fejezi ki az érzelmeit. Mert tudja, hogy ha sír, megölelik. És, ha nevet, vele nevetnek. Ilyen egyszerű. Hisz az őt körülvevő világban.
Mi, felnőttek ezernyi szót ismerünk. Sokszor mégsem sikerül megértetni magunkat. Mert mást mondunk, mint amit érzünk. Vagy csak hallgatunk. Mosolygunk, ha fáj valami. Felnőttségünk közepette elfelejtettünk őszintének lenni. Magunkhoz, a világhoz. Elfelejtettünk bátornak lenni. És így a nevetések is ritkulnak, csendesednek.
Pedig minden belőlünk indul ki. Ha mi hittel és őszintén állunk a világ elé, talán a világ is így fordul majd felénk. Ha merjük kifejezni az érzéseinket, talán mások is így tesznek majd. És az ezernyi szóból talán sikerül kiválasztanunk azt az egyet, amiért cserébe ölelést, vagy az együtt nevetés élményét kapjuk. És ezáltal, általunk talán kicsit őszintébb lesz ez a felnőtt világ.
Egy próbát megér, nem?
Kommentek