Amikor elindulsz egy úton, arra számítasz, hogy mész egyenesen előre. Néha megállsz ugyan megpihenni, de utána onnan folytatod az utat, ahol kifújtad magad egy kicsit.
De nem így van. Mert közben elébed kerülnek olyan emberek, akik a múltból jőve újra rádköszönnek, meghívnak magukhoz. Olyasvalaki, akiről azt gondoltad, régen elfelejtett. Hogy az ezer meg ezer arc, akivel azóta dolgozott, elfedi a tiéd. Aztán látod a szemében, hogy emlékszik rád. Látod a felismerést, a pillanatot, amikor bevillan neki az a két óra, amit együtt töltöttetek. És akkor te is átéled újra. Pár pillanat az egész, de ti ketten újra ott vagytok abban a kis szobában, öledben két kislány, és ő csak mesél. Életről, halálról. Úgy, hogy tátva maradnak a kis ajkak, csillognak a szemek. Úgy, hogy újra hiszünk a csodákban. Hisszük, hogy nincs lehetetlen. Mert kezünkbe adja a kardot, amivel legyőzhetjük a sárkányt.
Aztán ez a rég nem látott valaki a múltból szembesít önmagaddal. Megkérdi, jól vagy-e. Jönnének a sablonos válaszok, hogy igen, persze, minden rendben, túl vagyok rajta, az élet megy tovább. De van valami a szemében, ami nem engedi meg a hazugságot. A régi, közös, együtt megélt, szívszorító pillanatok nem tűrik az álarcot. Csak annyit mondasz halkan, hogy erre egy élet is kevés. És ő érti. Megért és ettől úgy érzed, elvették az erőd. Csupaszon, tisztán állsz előtte. Ha megölelne, a könnyek is előtörnének. Sok idő után újra.
Kellenek ezek a pillanatok mégis. Hogy tudjuk, mekkora súlya van még a hátunkon cipelt terhünknek. Azért, mert bár dombon lefelé alig érezzük már, tudjuk, hogy mi van a zsákunk mélyén.
Ti mekkora súlyt cipeltek?
Kommentek