Fa

A napokban szemtanúja voltam egy fa halálának. Éppen abban a pillanatban értem a helyszínre, amikor a vastag fatörzs egy fájdalommal terhes sóhaj kíséretében megadta magát a láncfűrésznek. Azt a hosszú recsegést, ropogást, ahogyan a fa életétől elbúcsúzva zuhant a földre, sosem felejtem el.

A fenyőfa több méter magasan nyújtózott. Az ablak előtt állt. Hosszú évek óta óvta a házat a kíváncsi tekintetektől. Nyáron jótékony árnyékával hűsítette a szobát. Télen a ráaggatott madáretetőből táplálta az éhes kismadarakat. Hasznosnak érezte magát. Szerette fa létét.

Aztán évről-évre nagyobb lett. Koronája a háztető fölé magasodott. Lombja szerteágazott, terebélyesedett. Sok helyet foglalt. Árnyéka is vele nőtt. Eltakarta lassan az egész házat. Háttérbe szorította. Az utcáról lassan csak őt lehetett látni. Aprónak érezte magát mindenki mellette.

Aztán eljött a nap, mikor megelégelték. Jött valaki, aki nem tűrte tovább, hogy a fa árnyékot vessen rá. És ez a valaki magával hozta a fűrészét is.

Miközben a föld felé dőlt, tudatára ébredt, hogy talán túl sokat adott magából. Kevesebb is elég lehetett volna. Picivel kisebb árnyék. Kicsivel kevesebb lomb. Kevesebb elfoglalt hely. Hogy ne érezze a mögötte húzódó ház, hogy háttérbe szorult. Hogy a ház lakóit ne zavarja a kilátásban. Hogy tudjanak együtt élni vele.

Azt hitte, biztosan áll a lábán. Gyökerei szorosan tartották a legnagyobb viharban is. De a láncfűrész ellen nem tudott védekezni. A lelketlen gép munkája által, egyszerűen kettéhasadt.

Talán papírt készítenek belőle, melyet egy érzékeny író szép történetekkel ír tele. Rövidek lesznek, szerények, de lélekig hatolóak. Mert a  fa tanult a történtekből. A kevesebb sokszor több.

A ti fátok mennyi helyet foglal?