Kezdetben naplóírást terveztem. Azt tudtam, hogy ki kell írnom magamból azokat az újfajta érzéseket, amik mostanában foglalkoztatnak. Nekem az írás segít feldolgozni, megérteni. Hogy lett belőle blog?
Útkereső vagyok. Sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy tudatosan haladjak valami felé, ami végül a célt jelentheti az életemben. Belekaptam ebbe-abba, de valahogy egyiket sem éreztem, hogy az enyém lenne, előrébb vinne.
Mostanában tudatosult bennem, hogy miért nem találom a helyem. Mert bújkálok. Megbúvok az anyaságom mögött. Ott igazolva érzem azt, hogy fáradt vagyok, kialvatlan, ingerült és nincs időm semmire. Legfőképp magamra. Önmegvalósítás? Ugyan már! Mikor? Minek? Kinek?
Nem vagyok karrierista, régi munkám már nem vonz. Éreztem, hogy új szemlélet kell, egy új irány. Egy reggel elhatároztam hát, hogy úgy tekintek magamra mostantól, mint egy vándorra, aki leszállt egy állomáson a vonatról. Látom magam, ahogy állok a peronon és a jövő-menő arcokat fürkészem, hátha egyikük megérzi bizonytalanságom, kézen fog és megmutatja a helyes irányt. Még karnyújtásnyira van a megszokott életem, visszatérhetek oda, ahol szeretnek, szükség van rám, és ahol mégsem tudom, hogy ki is vagyok valójában.
Most nagy levegő, nagy lépés előre és elindulok. Nőként, anyaságomat a szívem feletti zsebbe rejtve.
Útkereső vagyok, és még csak az elején járok.
Szóljon erről ez a blog. Az útkeresésről, a nőiség kibontakozásáról anyaként és azon túl. Abban bízom, hogy talán nem vagyok egyedül, hogy talán mások is meghallottàk a belső hangot, ami azt súgja, ideje elindulni.
Mehetnénk együtt, hàtha egymásban leljük meg azt, aki kézenfogva megmutatja, hogyan lépjünk ki anyaságunk mögül, hogyan váljunk láthatóvá saját magunk és a nagyvilág számára.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: